Recent reviews by Sztrapacska

Néha kihagyhatatlan az értékelés írása, annyira remek vagy rémes egy játék, és ez is tipikusan ilyen. Az első részt is kedveltem, de az ebbe fektetett energia egyszerűen lenyűgöző. Nem egy hosszú darab, viszont annál szórakoztatóbb, remek sztorival, karakterekkel és persze zenékkel.

A 60 seconds alapváltozata minden volt, csak sok játékórát ígérő alkotás nem. Újra és újra bevethetted magad az atombunkerbe, hogy életben tartsd az egész családot -vagy amelyik része szimpatikus volt-, de a céltalan és erőteljesen repetitív játékmenet épp az ötödik kör után vált unalmassá.
A reatomized változattal a készítők viszont megpróbáltak mindent megtenni annak érdekében, hogy a játékosokat több időre kössék a gép elé, és élvezetesebb is legyen a termékük. Számtalan challenge került a programba, ennek is két változata: élj túl bizonyos ideig adott körülmények között és teljesíts egy kitűzött célt, vagy gyűjts össze egy listán felsorolt tárgyakat/családtagokat hatvan másodperc alatt, mielőtt érkezik az atomvillanás. Mindkét típusú challenge jutalmaz minket természetesen, míg előbbivel új skineket oldhatunk fel a különböző tárgyaknak, addig utóbbi sapkákat, kalapokat ad a túlélőinknek.
Már önmagában csak a challenge mód feldobta az eddig ígéretes és szórakoztató, ám hamar hanyagolható játékot, de emellé kaptunk még egy újítást, ami egy fagyiskocsi képében mutatkozik meg. Ezt a sima túlélő játék során tudjuk szép lassan játékról-játékra összetákolni, hol a kerekeket találjuk meg, hol egy kis páncélzatot amit ráerősíthetünk, majd elhagyhatjuk vele a megszokott kis bunkerünket, és vele együtt a várost is megmenekítve ezzel a családunkat, ha eddig a pontig még él minden tagja.
Ha tehát alapjában véve szeretted a 60 seconds eredeti verzióját, de kicsit húztad a szád, amikor már a harmadik körnél kezdett kifogyni belőle a szufla -mint én-, mindenképp ajánlom a Reatomized változatot a több tartalom, a cél és a feloldható extrák miatt. Sokkalta hosszabb nem lett az egész, de a készítők megpróbáltak mindent kihozni ebből a formulából amit csak lehetett.

Az RPG műfaj szerelmeseinek erősen ajánlott vetni egy szempillantást Tilo a kisegér kalandjaira és végigkísérni a kalandjait a börtöntől a vártoronyig, csatornától a tengerpartig.
A helyszín ugyan nem hatalmas, de legalább könnyű eltévedni benne, és annál nagyobb öröm megtalálni egy-egy rejtett folyosót, ami összeköt két távolabbi területet és sóhajtani egy nagyot, hogy ott sem fogunk órákig keresgélni, merre is az arra.
Játékmenet szempontjából egy egyszerű stealth történettel van dolgunk, ugyan interakcióba kerülhetünk a csúnya gonosz patkányokkal, csak pár másodpercre lehet őket kiütni, ami azonban bőven elég ahhoz, hogy elmeneküljünk, és mivel a hely meglehetősen dugig van őrökkel, akik nem restek kitaposni belőlünk a reggelinket, talán még pozitívumnak is mondható, hogy az AI ostoba. Elég öt méterre távolodni tőlük és elrejtőzni, már a büdös életben nem találnak meg többé, a rejtekhelyeket nem ellenőrzik, így nem tudnak kikaparni sem a menedékül szolgáló hordóból, ami miatt már csak azért sem forgattam a szemem, mert ellenkező esetben inkább frusztráló lett volna amikor menekülni próbálsz az erődben, de minden teremben járőröznek, így a végtelenségig kergetőzhettél volna az ellennel, míg a fogvatartók a feleségednek ki tudja, hányszor libbentették már fel a szoknyáját, és ba

Tehát a Ghost of a Tale ugyan nem rengeti meg a világot, és nem kínál semmi újdonsággal, mégis kellemes órákat biztosít végigjátszásra során. A grafikára igazán semmi panasz nem lehet, a naplemente/napfelkelte lenyűgöző, a sztori miatt ugyan tépi az ember a haját izgulva a következő fejezeten, de a mellékküldetések, a gyűjthető ruhák, és a szerethető karakterek elfeledtetik hamar a negatívumokat, és kevésbé akarod szétverni a fejed, amikor vissza kell másznod a börtönbe ahol kezdtél még a játék vége felé is.

Gyermekkorom egyik kedvenc játéka, amit soha nem ajánlanék egy kiskorúnak sem. A Running with Sissors agymenésében mindent megvalósítasz, amit a valóságban szerettél volna, de elvinnének érte a rendőrök. Mint az emberek szájbahugyozását, amíg nem hánynak, a sokkolózást, amíg be nem hugyoznak nyöszörögve, a levágott emberi fejjel való focizást, vagy akár a macska puskára húzását, hogy hangtompítóként funkcionáljon.
Jó rendben, ha az utolsó vágyad volt, beteg vagy.
Az első három még belefér, mert hát... ki ne képzelte volna el párszor a felsorolt szituációkat egyáltala kevésbé kedvelt emberrel kapcsolatban?

Frank West visszatért! ... de bár ne tette volna. A Dead Rising 4 tipikus példája annak, hogyan rontsunk el egy egyébként remek és ígéretes sorozatot, és miképp utáltassuk meg a játékosközösséggel, mert a nagyszájú fotóriporter újabb kalandja minden, csak nem igényes munka. Persze lehet, hogy készítéskor már a fejlesztőcég feje felett már akkor lebegett Damoklész kardja, így nem kaptak annyi forrást a játékukhoz, mindenesetre jelentősen látszik a visszafejlődés az előző részekhez képest, arról nem beszélve, hogy a játék -ahogy olvasom rengeteg embernél, nálam is- szeret úgy lefagyni, hogy az újraindítást igényel, mert nem reagál a billentyűkombinációkra sem (erre külön csináltam egy útmutatót, amit az értékelésen belül belinkelek a kommentszekcióba). A sorozattal a második rész ismertetett meg, ámultam azon, és hozta ki belőlem a bólogatást, miszerint igen, egy zombis játéknak bizony ilyennek kell lennie. Zombisnak. Mert szó mi szó, itt aztán tényleg mozdulni nem tudsz anélkül, hogy bele nem botlanál egy agyzabálóba, és persze rögtön magával is ragadott a hév, előszeretettel fogtam meg ami a kezem ügyébe került, kombináltam össze őket, majd rohantam irtani a férgesét, és noha az élőholtak száma nem csökkent, pár dolog változott. A negatív irányba.
Míg az előző részekben az elborult elméjű minibossokkal való csatározást remek cutscenek előzték meg, amelyekben kicsit meg is ismerhettük ellenfelünk, hogy aztán nagyobb élvezettel vághassunk neki a harcnak, addig itt ezek teljesen eltűntek, erősebb kis elmebajosaink csak állnak, és várnak. Mármint szó szerint. Frankón van egy miniboss, amit tudunk lőni ugyan távolról, míg közel nem megyünk, hogy aktiválja magát, nem ölhetjük meg. Tényleg. Eskü.
Mikor először megláttam a második részben, hogy itt bizony megvannak számlálva a napjaim, rögtön sóhajtottam egy nagyot, hisz ki szereti az időre menő küldetéseket, izzad a tenyered, kapkodsz, szidod a fejlesztőket, azok anyját, és mindenkit aki eszedbe jut, hát még ha az egész játék alatt látod, mennyid van még hátra! Azonban hamar jött a felismerés, hogy az az idő bőségesen elég, csak akkor futsz ki belőle, ha nem szünetelteted a játékot, és elmész a nagyinak segíteni lekvárt befőzni. És noha nem feltétlenül negatívum az, hogy eltűnt a negyedik részre ezen visszaszámlálás, azért kicsit hiányoltam.
Ha a bugokat és a fagyást nem nézzük, a játék maga, ha valaki nem ismerte az elődöket nem rémes, de nem is jó. Inkább tűnik egy indie összetákolt valaminek, mint egy nagy cég által kiadott programnak, de zombit ölni még mindig móka, csaképp itt a sztori pocsék, a karaktereket esélyünk sincs megismerni a főhőst leszámítva, és üresnek hat az egész. Ha szereted a zombis játékokat, vagy a Dead Rising szériát, szerezd be, de várj vele, mert a jelenlegi 30 eurós árát nem éri meg. Talán a felét sem lévén, hogy a felsorolt negatívumok mellett még rövid is. Azt már inkább hozzá sem teszem, hogy vehetsz két euróért egy sima karácsonyi pulóvert DLC-ként, ami ugyan nem minősíti a játékot, de azt annál inkább, hogy milyen szellemben készült.

A The Deer fejlesztői minden kétséget kizáróan tehetségesek. Belecsempészni egy bugot, amitől irányíthatatlan lesz egy pár perc alatt végig"játszható", két gombot igényelő játékba nem lehet véletlen, csak szándékos lehetett, és milyen ügyesen vették az akadályt, hisz tudták, a legnagyobb címek is kisebb-nagyobb hibákkal jelennek meg, hát miért ne éljenek ők is ezzel a kis alkotásukban?

Még azt sem lehet rámondani, hogy oktató jellegű, mert az a három-négy információ amivel szolgál minden, csak nem elég, az öt éves Józsika pedig miért idegesítse magát azzal, hogy jobbra szeretne menni, de a szarvas balra akar egy memóriajátékért, vagy egy kirakós szerű kezdeményezésért, ha két kattintással ezer ilyet talál a neten ingyenesen?

Az árából pedig vehetünk krumplit, amiből ha nyomdát csinálunk, és festékbe mártjuk, nagyobb szórakozást nyújt, mint ez a szerencsétlen szarvas, aki egy rinocéroszokkal teli erdőben él.

Az én életemből kimaradt minden eddigi Fallout, noha rengeteg jót hallottam a szériáról, sosem jutottam oda, hogy belevessem magam a rengetegbe, és megküzdjek a mutánsokkal, ám ekkor jött a Hype. A Hype elől pedig senki nem menekülhet. RPG kedvelő lévén nem kellett sok, hogy felcsillanjon a szemem a Bethesda E3 konferenciáját nézve, mikor megpillantottam a leharcolt környezetet, a felsorolt lehetőségeket, és a felépíthető településeket, hiszen ki ne akarna egy nukleáris háborútól sújtott területen építkezni?
Mivel pedig nem játszottam az elődökkel, így tudtam játékként tekinteni rá, nem folytatásért, és a Fallout negyedik része önmagában remekre sikerült, rengeteg órát beleölhet az ember, ha nem vigyáz, még ha akadnak is szépséghibái, amik olykor frusztrálnak, hamar elfeledtetik a random események, a felfedezésre váró terület, a kisebb települések, és azok lakosai.

Legnagyobb hibájaként talán épp az építkezést, és a létrehozott kis minitelepülések körüli hiányosságokat, bugokat tudnám felhozni, ami modok nélkül, ha nem is használhatatlan, de igencsak szegényes, mert ha tudunk generátort és számítógépeket készíteni, feltételezzük már, hogy egy ablak, vagy legalább egy keret megalkotása sem esne nehezünkre.
Mindenféle spoiler nélkül a játékban lehetőségünk van árusokat telepíteni a különböző pontokra, hogy a lakosok jobban érezzék magukat, és mi is erősebb fegyverekhez, páncélzathoz juthassunk, vagy épp szimplán legyen egy klinika a közelben, szerte a játék területén pedig találhatunk speciális árusokat, akik egy átlagosnál jóval erősebb itemeket kínálnak, azonban ez a funkció, mint olyan (jelenleg) nincs. Ha meg is találjuk az adott NPC-ket, ami szintén embert próbáló feladat lehet, azok az esetek többségében el sem jutnak a kijelölt területig, vagy ha igen, szeretnek egyik napról a másikra eltűnni úgy, hogy sosem látod őket többé.
Persze az építkezés, egy kis település megalkotása abszolút opcionális, és nem kötelez rá senki és semmi, viszont annál frusztrálóbb, ha szeretnél egy rendes házat felhúzni szobákkal, azonban belülre nem rakhatsz ajtót trükközés, vagy mod nélkül.
És én 60 euróért nem szeretnék trükközni, vagy "muszájból" modokat használni.
Ami hiányzik még a játékból, az az érzelem, pontosabban a mimika. A szinkronok jól sikerültek, de nehéz komolyan venni bármilyen fordulatot, ha a karakterek csak állnak egymással szemben fapofával, és szemük sem rebben.
Biztos ajánlani akarom én ezt?

A házakkal, és emberekkel megtölthető területek száma azonban jelentős, és a helyszínek is változatosak, ember legyen a talpán, aki mindet úgy tudja egyengetni, ahogy azt kell, de "főhadiszállásnak" használhatunk tengerpartot, belvárosi tábort, mocsarat, vagy épp egy egész szigetet.

A játék tehát élvezetes, a hangulat, a párbeszédek, a karakterek, a mellékküldetések mind-mind tolnak előre, és ha nem is az első fél órában, de hamar magukkal rántanak, és rengeteg órát lehet eltölteni a terület felfedezésével, a bennük tanyázó barátságos, és kevésbé vendégszerető emberekkel, akik néhol robotokat versenyeztetnek körbe és körbe, míg máshol hajózni vágyó robotokat akarnak kifosztani, vagy épp egymást verik péppé egy kis ketrecharc keretein belül.

Plusz nem lehet elmenni a már megjelent modok mellett sem, mert nincs olyan ember, aki ne élvezné, hogy kitépheti egy ellenfél karját tőből, és azzal vághatja agyon, vagy babákat használhat mini nukleáris bombaként.

Ha teljes áron nem is ajánlanám a bugok, és hiányosságok miatt, amiket hét év alatt nem hiszem, hogy ne tudtak volna megoldani, de egy kis leárazást követően mindenképp jó vétel azoknak, akik szeretik az akció RPG-ket.

Nem gondoltam volna a remek harmadik és a Saints Row 4 elnevezésű DLC után, hogy ezen a véleményen leszek, de ez bizony jobb, mint az utódai. Noha a sorozat legfőbb jellemvonása a teljesen elmebeteg humora, a háromban és a négyben gyakorta éreztem soknak, mert persze, vicces egy tigrissel az anyósülésen furikázni a városban, vagy egy hímringyó által hajtott fogatból osztani az ellent, de ha már a huszadik ilyenbe futunk bele, arra bizony ráun az ember fia és leánya, és nem tud annyira ütni, mint ahogy kéne, a sorozat második részében viszont még tudták, hol a határ, még ha néha ott is táncoltak a szélén. Remekül működik benne a dráma, amiből persze mindig hamar kirántanak, de legalább csempésztek bele egy kis mennyiséget, ami jót tett a sztorinak is, ami itt sem világmegváltó, de legalább tud érdekelni, mi fog történni a szereplőkkel a következő küldetésben, a poénok ott vannak, ahol lenniük kell, nem beleöntötték őket a játékba, aztán egy-kettő csak betalál mindenkinél, a minijátékok szórakoztatóak, és a Company of Gyros referenciáért jár a piros pont, mert a gyros finom, a gyros jó.

Még ha száguldozáskor az FPS néha elalszik, és lejjebb zuhan, de (nekem legalábbis) nem volt annyira zavaró, hogy kifejeljem az ablakot dühömben. A küldetések előtti "lépj szintet, hogy többet játszhass" dolog kezdetben zavaró lehet, de miután ráérez az ember a minijátékokra, amik ontják magukból az EXP-t, és kiszállítunk pár pénzért fuvolázó hölgyet, részt veszünk pár tévés felvételen zsaruként, vagy megvédünk pár hírességet az őrült rajongóktól, bedobálva őket vonatok elé, hamar ugrunk elegendő szintet ahhoz, hogy gondtalanul csinálhassuk a fő- és mellékküldetéseket.

A játék, amiben nincs határ, amiben nincsenek akadályok, ami nem gátol. Könnyedén hatolhatsz át a legvastagabb falon, még az ajtók kinyitásával sem kell vesződnöd, hiszen szellemként járhatod be a tökéletesen kihalt városrészt. Mindig arról álmodoztál, hogy magasugró bajnok leszel? Ebben kiélheted vágyaid, ugorj át egy buszmegállót helyből, vagy akár egy villanyoszlopot! Megveted a színeket, mert azt érzed, az ég igenis lehet zöld, és kék a fű, hiszen neked végülis úgy gyönyörű? Találkozz a teljesen fehér, mindenféle színt nélkülöző NPC-vel, és színezd ki gondolatban úgy, ahogy csak akarod!
Nincs jobb dolgod, kirúgtak a melóhelyről, az asszony elhagyott, és még a kölköd is utál? Ülj le a Starwalker elé, kezdj egy új játékot, és bassz el órákat arra, hogy kiosztasz 50 skill pontot kedved szerint!

És persze értem én, hogy early access, meghogy fizetni kell a csekkeket a fejlesztőknek is, de kéremszépen, mi ez a rettenet, és miért volt szükség egy ilyen szakaszban közzétenni steamen? Minek próbálkozzunk öngyilkossággal unalom által 10 euróért, ha ezt egy kellő magasságú épület, és egy ablak segítségével ingyen is megtehetjük?

A meglepően szórakoztató első rész után azt hittem, nagyon reméltem, hogy a negatív értékelések pusztán túloznak, és egy-egy kisebb bugot felnagyítva ócsárolták a folytatást. Részben bevált, hiszen tényleg valóban nem olyan rossz, mint amennyire rossznak vélték. Sokkal rosszabb. Magam sem értettem, miért játszom egyáltalán végig, de reménykedtem, hogy majd a következő pályán katarzis, még egy utolsó fejezet, még egy gyilkosság, míg végül elértem a befejezéshez, és átkoztam az eget, amiért a készítők feje nem szorult az anyjukba anno'.
Nem tudom felfogni azt, hogy azok, akiknek köszönhető a Lucius, hogy szúrhatták el ennyire, vagy, hogy hogy nem látták, mennyire rémes játékot sikerült összedobniuk, a Lucius 2 ugyanis befejezetlen, olyan bugok vannak benne, amik fájnak, holott én aztán tényleg elnéző vagyok az ilyesmivel szemben, de itt nem tudtam nem fogni a fejem, hogy ez most mi, kérem. Az AI ellllllképesztően bugyuta, mikor üldözőbe vesznek, elég kettő métert megtennem akár egy folyosón, és már elvesztettek, ebben pedig semmi túlzás nincs, a kanyarban az egész karakter függőlegesen kileng, előszeretettel ülnek a szék mellé a levegőbe, és csúszós folyadékkal érnéd el, hogy bezuhanjon a liftaknába? Ne olyan gyorsan, hisz megpördülnek, és visszacsúsznak a folyosóra! De imádtam azokat a momentumokat is, mikor futás közben kaptak el, Lucius karja megnyúlt, akár egy gumibabáé, és visszacsattant az NPC-hez, aminek következtében egyszer egy falon is átrepültem. Nem tudom, hogy mindezt viccnek szánták-e, ennyire kellett a pénz, vagy csoportos agyvérzést szenvedett a stáb, minek következtében csak erre voltak képesek, de szinte fáj abba belegondolni, hogy valaki az első rész után felbuzdulva 20 eurót költ erre a rettenetre.

A sok szó után pedig egy kicsiny ízelítő a fent említett csodákból: https://www.youtube.com/watch?v=646wJa1vTuI&feature=youtu.be