Hugó: Én? Hogy Én ki vagyok? Hát nézze csak, én nem szeretem az ilyen egyoldalúan feltett kérdéseket, komolyan nem! Hát lehet ilyen leegyszerűsítve kérdezni? Bárhogy is felelünk egy ilyen kérdésre, soha nem ragadjuk meg a teljes igazságot, hanem mindig csak egy behatárolt részét: az ember olyan gazdag, összetett. sokrétű és változó valami, hogy nincs szó, mondat, oldal, fejezet, könyv, semmi, ami teljes terjedelmében leírhatná, felfoghatná. Az emberben nincs semmi állandó, örök, abszolút, az ember az szüntelen változás, na persze a büszkén hangzó szüntelen változás. A mai kor már nem a statikus és változtathatatlan kategóriák kora, mikor az A csak A volt, és a B mindig B; ma jól tudjuk, hogy az A gyakran lehet egyidejűleg B is, és a B lehet A is; hogy B lehet B, de A és C is; ugyanúgy a C lehet nem csak A, B, C és D, de bizonyos körülmények között egyenesen F, O, Q, Y és R is! Bizonyára maguk is érzik, hogy azt, amit ma éreznek, tegnap nem érezték, s azt, amit tegnap éreztek, nem érzik ma, de holnap talán megint érezni fogják, s amit holnapután fognak érezni, azt talán még soha nem érezték! Érzik ezt? És nem nehéz megérteni, hogy azok, akik ma csak a mát értik, csak új kiadásai azoknak, akik tegnap csak a tegnapot értették, miközben mint tudjuk, ma is érteni kell valahogy, hogy mi volt tegnap, mert senki nem tudja, hogy vajon véletlenül nem következik-e be megint holnap! Az igazság ugyanolyan összetett és sokrétű, mint minden más a világon: a telefon, a mágnes, "A ravasz rókácska", a mágnes, és mindnyájan egy kicsit azok vagyunk, amik tegnap voltunk, é egy kicsit azok, amik ma vagyunk; egy kicsit azok nem is vagyunk; és általában, mindnyájan állandóan egy kicsit vagyunk és állandóan egy kicsit nem vagyunk; van, aki inkább vagyunk és van, aki inkább nem vagyunk; van, aki csak vagyunk, van, aki vagyunk csak. És van, aki csak nem vagyunk, úgyhogy egyikünk sincs teljesen és egyúttal egyikünk sem teljesen van; s csupán arról van szó, mikor jobb inkább lenni, és ellenkezőleg, mikor jobb kevésbé lenni, s inkább nem lenni; egyébként az, aki túlságosan van, egy csapásra megszűnhet egyáltalán lenni, és az, aki bizonyos helyzetben tud bizonyos fokig nem lenni, egy másik helyzetben aztán annál jobban lehet. Nem tudom, maguk inkább lenni vagy nem lenni szeretnének, és mikor akarnak lenni és mikor nem lenni, de én mindig lenni akarok, és ezért muszáj mindig egy kicsit nem lennem... az embernek ugyanis egyáltalán nem árt, ha időnként nincs egy kicsit! És ha e percben viszonylag eléggé nem vagyok, garantálom, hogy hamarosan talán sokkal inkább leszek, mint amennyire eddig bármikor voltam, s akkor aztán erről az egészről újra eldiskurálhatunk, de már egy kissé más platformon! Matt!
– Václav Havel: Kerti Ünnepély