Látom, ahogy mind szerepet játszunk egy halálraítélt némafilmben. A kamerák forognak, mi is tátogunk de valójában nem mondunk semmit, nem érzünk semmit. Mindannyian feláltunk a színpadra, nincsenek nézők. Mindenki repülni akar, pedig még járni sem tudunk. A holdon lépkedünk a földet meg csak tapossuk... Látom a nőt, akit más nem vesz észre, aki csendben neveli gyermekeit egy kis paraszházban és látom a nőt, a szajhát, aki 14 éves kora óta éjjel-nappal nyitva tartott és ott áll a porondon, tapsvihar, példakép, nézettség....
Látom a fiatalt, aki belöki az időst a metró alá, felvétel, feltöltés, főoldal. Ez már unalmas ilyen már volt, ez az oldal sem a régi. Látom a hegedűművészt játszani az út szélén, de senki sem áll meg, hogy hallgassa. Nézem a híreket,
egy gyilkos 16 felé darabolta a fiát, a börtönben könyvet írt róla, jobban keres mint én... A pornósztár is könyvet írt, az alkoholista is könyvet írt, csak az író nem ír már semmit. Látom a tagadást ugyanmár, mondja a pszihopata pisztollyal a kezében, ugyanmár, mondja a szajha, ugyanmár, mondja a döglött kiskutya, minden renben lesz, mondják a halak a homokon, csak napozunk...